A 
Rólunk mint művészeti közegről számtalan helyzetben az a benyomásom, hogy az ideálok és ideák emberei vagyunk elsősorban, nem egy esetben vitathatatlan jószándékkal és szociális, társadalmi problémákra érzékeny figyelemmel, igazságérzettel, részleges tenni akarással. Másodsorban viszont a realitás érzékünk, vagy egyszerűen az a képesség, hogy a saját közegünk komfortzónájából eltávolodva józanul feltudjuk mérni, hogy mi is az tágabb közeg, amiben élünk és azzal hogyan kellene felvenni a kapcsolatot ahhoz, hogy ne izolálódjunk a végtelenségig, messze elmarad attól az érzékenységtől, amit amúgy sajátunként könyvelünk el. A tapasztalatom az, hogy nehezen látjuk be, miben vagyunk valóban kompetensek és miben pedig nem. Ennek az a vonzata, hogy remek és alapvetően jószándékú, bármin bármit jobbítani akaró projektek nem nőnek túl azon a hangyányi körön, amit a közegünkön belül is leválasztunk magunk köré biztonsági zóna gyanánt és ezek a projektek előbb vagy utóbb elhalnak vagy egyszerűen nem érzékelhető a létezésük, így ez az attitűd szabályos és folyamatos öngól.
Magam részéről egy szakértői csoporton gondolkoztam és azon, hogy mondjuk 5, nagyon alapvető és sürgősen megoldandó, a képzőművészeket érintő problémára stratégiai tervet kellene kidolgozni olyan emberekkel, akik között kommunikációs, gazdasági, (piaci és) műtárgypiaci, intézményvezetői és oktatásügyi ill. művészetelméleti stb. szakértők vannak (minimum), és akik már bizonyítottak a saját területükön. Az is lényeges szempont, hogy olyan embereket vonjunk be, akik garantáltan nem a saját pályáik szem előtt tartásában vannak elveszve, hanem képesek kivételesen nem csak magukért és a nagyon kicsi körükért dolgozni, hanem belátják, hogy azok a művészek érdekeit is képviselniük kell, akikért nem feltétlenül rajonganak lévén, hogy ezek a kérdések nem 10 embert, hanem egy közeget érintenek. Fel kellene mérni, hogy pontosan mi legyen az az x probléma és pontosan milyen területen szerzett szakértelem szükséges az orvoslásának kidolgozásához. Mi a cél, mik az eszközök, mi az ütemterv. De mindenképp ragaszkodnék közgazdászokhoz, kommunikációs stratégákhoz, gazdasági szakemberekhez, akiknek referenciáik vannak a valóságban, nem csak publicisztikájuk, tapasztalatuk, sikeresek és széles körű rálátásuk van – lehetőség szerint nem kizárólag a saját területükre és saját ügyüknek érzik, hogy életet leheljünk a kortárs művészetbe és érzékelhetővé tegyük a létezését mások számára is.
Közegünk egyik fő problémájának tartom, hogy nem látjuk be, miben nem vagyunk kompetensek és nem fordulunk nyitottan és egyenrangú hangot megütve olyan tőlünk „idegen” területeken mozgó és ott már bizonyított emberekhez, akiknek a tapasztalatára, tudásukra szükségünk van hosszú távon.
A másik a kommunikációs stílus: nem feltétlen tudunk olyan módon beszélni magunkról másoknak, hogy azt mások meg is értsék. Egymásnak beszélünk a közegünk számtalanszor körbejárt problémáinak sajátosságairól: ennek nem sok értelme van azon felül, hogy ez ember gyomrát az otthonosság érzet kellemes melege tölti el. Probléma, hogy elméleti síkon maradnak olyan kérdések, amelyek maximálisan gyakorlati megoldást követelnének. Az éjszakákba nyúló fogalmi, kontextusbeli problematikákon való rágódásról nem is beszélve. Amikor az akció az, hogy „megbeszéljük”, a tüntetés meg az, hogy megnézünk közösen egy filmet. Hogy rettenetesen bonyolultak vagyunk.
A kortárs művészeti/értelmiségi közeg nem most maradt magára, csupán csak most lett ennyire nyilvánvaló ez a tény, amikor végignéztük, hogy a társadalom nem hördült fel akkor, amikor a regnáló kormány elvágta a torkát pl. az intézményrendszerünknek, életterünknek. Ezt a jelenséget alapvetően a saját hibánkként könyvelem el. Megoldandó problémának tartom tehát a társadalom ránk potenciálisan fogékony rétegével való kapcsolatteremtést – teszem azt egy számukra érthető kommunikációs stratégiával. Teret teremteni olyanok között, akik adnának, ha tudnák, hogy miért is jó nekik, hogy vagyunk. Miért jó a kortárs művészet neki? Hogy lehet ezt megmutatni? Hogyan szerepeltethetnénk minél szélesebb körben minél több művészt? Megdöbbentő tapasztalat volt, ugyanakkor mégis sajnos érthető, hogy a művész társadalom jelentős része elégtételként könyvelte el, hogy a Fidesz kormány elette láb alól azt az intézményrendszert, ahova ők nem voltak meghívva. Nem az amatőrökről beszélek és nem „rossz” művészekről. Pusztán arról, hogy egy adott intézményvezető hozzá hasonló „ízlésű” kurátorokkal bástyázza körbe magát, így gyakorlatilag bejósolható, hogy az adott intézmény elkövetkező x évében mely 10 művészt fogjuk látni. Ha lett volna ilyen intézményből számtalan, más lenne a helyzet, de nem volt és most már egy sincs kábé. Maximálisan érthető, hogy egy intézmény a szakmaiságot tartja szem előtt és nem pedig együttérzés alapon állít ki bárkit. De az, hogy a többi művész egyáltalán nem látható vagy érzékelhető, vagy messze elmarad a prezentálásuk az aktuálisan futó 10 művészétől könnyen eredményezte azt a sértődöttséget, amit részükről pl. a kurátorok irányába érzékelhető volt. Ha tíznél több művésznek lehetne biztosítani megjelenési felületet és ezek a felületek nem a (hajdani) Műcsarnok/Ludwig kontra A Semmibevett Hely tengelyen mozognának (-tak volna), összetartóbb lehetne ez a közeg és és nem elsősorban elégedettebb és nyitottabb.
Mivel nem számíhatunk arra, hogy a középiskolákban tájékoztatják a hallgatókat a kortárs művészet létezéséről, stratégiát kellene kialakítani arra, hogy hogyan kerülhetnénk kapcsolatba velük – számukra befogadható formában.
És végül: kapcsolatba kerülni a minket támogatni képes emberekkel. 20 gyűjtő hiába szaladgál 10 galéria között, nem fog eltartani több száz képzőművészt. Ugyanakkor azt evidenciaként kezelni, hogy ha megszületik 2 csecsemő és az egyik rajzolgatni szeret majd a másikat viszont egy jobban fizető szakma vonz, akkor majd az utóbbi gondozottjává fogadja a rajzolót és eltartja őt, az enyhén szólva nonszensz. Az utóbbi 10 évben egészen hajmeresztően naív és arrogáns elvárásokat tapasztaltam egyébként érett, és tapasztalt képzőművészek részéről is a gyűjtő/pénzzel rendelkező réteg felé. Ez pusztán csak azt mutatja, hogy nem vesszük a fáradságot, hogy megértsük annak a közegnek a működését, szempontjait akiktől egyébként azt várjuk, hogy tartsanak el minket. Mégis milyen alapon?
A fentieket inkább felvetés jelleggel írtam, erősen szubjektív tapasztalatokra alapozva, a teljesség igénye nélkül. És idő híján alkalmam sem volt elmélyülni abban a kérdésben, hogy mi lehetne az a projekt pontosan, ami elég reális, önfenntartó, változást generáló, széles körben ható ahhoz, hogy 2000000 forint befektetést megérjen. Magam részéről egy szakértői csoporton gondolkoztam és azon, hogy mondjuk 5, nagyon alapvető és sürgősen megoldandó, a képzőművészeket érintő problémára stratégiai tervet kellene kidolgozni olyan emberekkel, akik között kommunikációs, gazdasági, (piaci és) műtárgypiaci, intézményvezetői és oktatásügyi ill. művészetelméleti stb. szakértők vannak (minimum), és akik már bizonyítottak a saját területükön. Az is lényeges szempont , hogy olyan embereket vonjunk be, akik garantáltan nem a saját pályáik szem előtt tartásában vannak elveszve, hanem képesek kivételesen nem csak magukért és a nagyon kicsi körükért dolgozni, hanem belátják, hogy azok a művészek érdekeit is képviselniük kell, akikért nem feltétlenül rajonganak lévén, hogy ezek a kérdések nem 10 embert, hanem egy közeget érintenek. Fel kellene mérni, hogy pontosan mi legyen az az x probléma és pontosan milyen területen szerzett szakértelem szükséges az orvoslásának kidolgozásához. Mi a cél, mik az eszközök, mi az ütemterv. De mindenképp ragaszkodnék közgazdászokhoz, kommunikációs stratégákhoz, gazdasági szakemberekhez, akiknek referenciáik vannak a valóságban, nem csak publicisztikájuk, tapasztalatuk, sikeresek és széles körű rálátásuk van – lehetőség szerint nem kizárólag a saját területükre és saját ügyüknek érzik, hogy életet leheljünk a kortárs művészetbe és érzékelhetővé tegyük a létezését mások számára is.
