Katalizátor-díj

Az Európai Unió 2015-ben rendeletet hozott az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kiirtásáról. A biológiai sokféleségre gyakorolt káros hatás, valamint egyéb társadalmi és gazdasági hatások megelőzése érdekében várhatóan 2000 állat- és növényfajt távolítanak el az EU-ból. Ezekhez a hatásokhoz konkrét euró értéket társítanak, majd a faj gazdasági hasznát is mérlegelik, és ezt összevetik a kiirtás költségeivel. A rendelkezésen keresztül jól megfigyelhető egy etikai kérdés gazdasági megközelítése, és hogy ez hogyan hagy teljesen figyelmen kívül alapvető jogokat.
Ezt a társadalmi kérdések megvitatását lehetővé tevő témát egy összművészeti projektben dolgozzuk fel. Ennek első lépéseként egy fabulaszerű színdarabot írunk. Ez az állat- és növénytörténet alkalmas arra, hogy közvetetten közelítsünk meg forrponton lévő kérdéseket, így segítve azok több nézőpontot figyelembe vevő vizsgálatát. A megközelítéseket és döntéseket nem lezárt formában, hanem a döntési ábrákhoz hasonló nyitott és több kimenetelű szövegként írjuk meg. A darabot négy amatőr színjátszó társulatot dolgozza fel. A darabokhoz Dányádi Sára építész moduláris, átalakítható díszleteket készít, idegenhonos inváziós növényekből.

A projekt és a kiállítás célja a szemléletformáló, településmarketing és identitásfejlesztő célzatú, korszerű és kortárs eszközrendszerrel dolgozó látványos produktumok (a képregények) kiállításként való megjelenítése, bővítése, a kiállítás-megnyitókon való bemutatása (vetített formában és installációkon). Továbbá az érintett települések lakóival, képviselőivel való párbeszéd kezdeményezése, amelynek fókusza a következő: a kortárs művészeti formák felhasználhatósága városi traumák (fókusz: ipari múlt, annak elvesztése) feldolgozásában és/vagy új városi imázs kialakításában, illetve: a képregényforma mint társadalmi kérdésekkel foglalkozó képzőművészeti produktum.
„Hatos megálló – nincs megállás!” „A komiksz nem lufi!”
Kettős az üzenet, kettős közönség, a megcélzott szint és réteg.
Egészen komoly társadalmi kérdések is kitárgyalhatók olyan formában, olyan eszközök és csatornák igénybevételével (mint a képregény és az annak terjesztésére különösképp alkalmas online média), amelyek révén a tematika eljuttatható egyébként igen nehezen – vagy praktikusan: sehogy – megszólítható közönséghez, annak a megszokottnál szélesebb köréhez; beleértve gyerekeket, fiatalokat, hagyományos médiatartalmakat nemigen fogyasztókat, közéleti és képzőművészeti jellegű programokat nem látogató embereket.

Számunkra az utazó kiállítás, mint a White Cube-ból való kitörés szimbóluma. Ezért a témát egy olyan szemszögből kezdtük el vizsgálni, hogy a kiállítás munkái sok esetben be vannak zárva és csak azoknak elérhető, akik bemennek a zárt térbe. Ezért a mindennapok ellenségeként és az élettől elidegenedett, elzárt gondolatok és remények helye lett. A kiállítást csak akkor fogja megérteni a befogadó, ha maga is részese lehet, ezért a mi kiállításunknak része és fontos eleme, hogy azok az emberek, akik részt vesznek majd a kiállításon maguk alakítsák ki azt. Fontos, hogy mit és hogyan gondolnak ők egy kiállításról, ezért maguk rendezhetik be, ahogyan ők látni szeretnék. A kiállítás nem lehet életidegen ezért a legfontosabb helyszínek az iskolai terek lennének. A tér megválasztásában fontos szerepet játszik a nyüzsgés a zűrzavar.

Projektötletünk elindítója: egy történet, mely arról szólt, hogy Szentendrén kiállt egy festő vásznával a látott utcaképet festve, és meginvitálta az arra sétáló embereket, hogy ők is járuljanak hozzá egy-egy ecsetvonással a képhez, melyből egy “többszemmel és kézzel” készült festmény született telis tele aláírással a kép alján. Így egyetlen képben megalkotott, több ember együttműködéséből készült, különleges látvány született.
A képzőművészetet NEM annak hagyományos helyszínén mutatjuk be, ahol eleve egyértelmű a találkozás (vagyis hivatalos galéria-környezetben), hanem olyan helyeken, ahol a közönség spontán találkozhat vele. Ilyen helyszínek a különféle nagyszabású rendezvények, fesztiválok, vásárok. Ezeken a programokon az emberek alapvetően nyitottak, érdeklődőek, befogadóak, és ami még fontos, hogy: Nem sietnek! Kényelmesen nézelődnek, és szívják magukba a különféle impulzusokat.
Célunk, hogy az akciófestésben bárki részt vehessen, és a vállalkozó kedvű járókelő közönség fizikailag és lelkileg is megtapasztalhassa az alkotás örömét, és teremtő erejét. Ezáltal közelebb kerüljenek, és megnyílhassanak a képzőművészet felé. Az alkotó cselekvésen túl a közönség a helyszínen személyes kontaktusba kerülhet az őket hívogató, és festésben segítő művészekkel. Tervünk legfontosabb eleme az így kialakuló - egyszerre verbális és nonverbális - párbeszéd létrehozása, mely népszerűsíti és “emberközelbe” hozza a képzőművészetet.
Szeretnénk, ha a közönség “beavatkozna” az alkotó folyamatba, mellyel magáénak fogja érezni a végeredményt.

A 11 éve működő artAlom Élőművészeti Fesztivál már a már Magyarország legnagyobb volumenű létrehozott élőművészeti fesztiválja. A fesztivál központi eleme az élőművészeti műfajok közötti átjárhatóság és összemosás, melyben lehet szó performance-ról, kísérleti zenéről, kortárs táncról, hang költészetről és bármilyen egyéb akciókról. Cél, az élőművészeti műfajok szélesebb körben való bemutatása és az erre érdeklődőknek nagyobb rálátást biztosítása.

A régi fotográfiai technikákat alapul véve egy olyan szemléltető eszközparkot kívánok az utazó kiállításon a közönség színe elé tárni, amelynek használatával megismerkedhetnek a kézműves fényképészet alapjaival. Így beleélhetik magukat egy 170 évvel ezelőtt felfedezett varázslatba, ami nem más, mint az optika, kémia és a vizualitás izgalmas kereszteződése. Maga a fényképezés így egy hosszú, elmélyült folyamat, melyet lépésről lépésre testközelből ismerhetnek meg egy képenként 30-40 perces bemutatón keresztül. Mindehhez kedvcsinálóként két izgalmas optikai játékot, a Körtükrészeti nyolcszögvényt és a Benneülészeti képmozgászt is üzemeltetek. Ezek az eszközök is kötődnek a fotográfiához. Fénykép bár nem készül velük, de rövid idő alatt sokan ki tudják őket próbálni, így „képet kapva” arról, hogy mik az alapjai annak a fejlődésnek, aminek eredménye a napjaink digitális médiakultúrája. Ez a tudás a mai fiatal generáció számára már nem öröklődött tovább, hiszen a nyersanyagra történő fényképészet az elmúlt 10-15 évben kivonult a közhasználatból, így a köztudatból is.

A Csili Csoport modell egy 2016 januárjától júniusig tartó kiállítássorozatot takar, melynek célja, hogy bemutassa, megismertesse, elérhetővé tegye és közel hozza a Csili Művelődési Központ közönségéhez a hazai képző- és vizuális művészetet.
A kiállítások a Csili Csoport projektet helyezik kontextusba és olyan értelmezési keretrendszert alakítanak ki, amelyben a tapasztaló megélheti a művészet és a közösség (lokalitás) egymást támogató erejét. A Csili Csoport progresszív társadalmi akció, melynek célja társadalmi, kulturális és földrajzi értelemben is formabontó kapcsolatot teremteni, átjárhatóságot biztosítani a jelenkori művészetet képviselő galériák és a lokális kultúraszervezés között.
A cél elérése érdekében, a szereplők segítségével olyan helyzetet teremtünk, melyben a művész kifejezi társadalomformáló funkcióját, felelősségét, a társadalmi tőke termelésében betöltött szerepét. A befogadás aktusa a közösségi bizalom bizonyítéka is egyben, ami a lokális közösség számára hasznos társadalmi befektetésként értelmezhető –így jelenítve meg a művészet társadalomban betöltött szerepének fontosságát.
Ez nem egyoldalú folyamat, hanem kommunikáció! A projekt a folyamat maga, ahogyan az interakció létrejön.
A kiállítások társeseményei a befogadást segítik elő, tehát azt, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel könnyedén és örömmel az esztétikai terméket. A kommunikáció másik fontos eleme a társprogamok, amelyek a projekt lényegét adják. Nagyon fontos eleme a helyi erőforrások feltérképezése, egyenkénti megkeresése és a közös gondolkodás. Ilyen volt a megvalósult Brückner János Don’t Believe The Hype kiállításon, amikor a Közgazdasági Szakközépiskola néptánccsoportja a kiállítótérre koreografált egy előadást.
A kommunikációs csatornánkat az alapján választjuk ki, amit közösen tudjuk kivitelezni, együtt tudunk létrehozni, és mindenki számára nyitott. Ezeken az alkalmakon lehetőség nyílik pop up rádió stúdiót építeni, kivitelezni, fotózni- dokumentálni (a fotóknak-dokumentációknak megjelenést biztosítunk).

„Hiszen ez a kultúra! Hogy van egy ház, ahová odamész, és ahol kapsz valamit vagy csinálsz valamit.” (Brückner János)

Csakoda a kezdetektől fogva az önkormányzati fenntartású, és a főleg Budapestre koncentrálódó kortárs művészet által elhanyagolt vidéki intézményrendszer újrafelfedezésén fáradozik. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy létezik egy, az egész országot behálózó projekt terem-rendszer, a művelődési házak hálózata, amelyre rákapcsolódva a legeldugottabnak tűnő vidéki település közönségéhez is eljuttathatóak a kortárs művészeti törekvések. Jelmondatunk: intézményújrahasznosítás mint intézménykritika!
A Katalizátor projekt keretén belül folytatnánk az évekkel ezelőtt megkezdett programunkat, ám ezúttal olyan művelődési házakra koncentrálnánk, amik a szocializmus előtt épültek civil kezdeményezésre, illetve már meglévő - leggyakrabban munkások kezdeményezésére létrejött - önképzőkörök számára építtették munkaadóik. A helyszín-választásunkkal azok előtt tisztelegnénk, akik, akár 100 évvel előttünk, a saját kulturális szükségleteik kielégítésére közösségeket illetve közösségi tereket hoztak létre; továbbá nem titkolt célunk az, hogy a művházakkal kapcsolatos közvélekedést - “a szocialista kultúrpolitika képződményei” - kissé árnyaljuk.
Azáltal, hogy megidézzük, sajátos módon interpretáljuk a művelődési házak alapításának korát, felmutatjuk azokat a civil kezdeményezéseket, amelyek életre hívták ezeket a közösségi tereket, mindhárom közvetlenül résztvevő csoport számára lehetőséget kínálunk arra, hogy a jelenre vetítsék a tanulságokat - egy olyan jelenre, amelyben a lokális civil szerveződések, az autonóm kulturális színterek egy centralizált kulturális erőtérhez képest kell, hogy kialakuljanak.

A Nagyvárosok viszonyrendszerében élő emberek vizuális gondolkozását fogja össze a projekt, a környező térségeikben közösségekből érkező és szociálisan érintett emberek rajzos kommunikációja lesz folyamatba helyezve a Furagura, képzőművészeti társas papírtekercsén. Különféle összefüggések vetületeit fogja össze a projekt.
A vidéki nagyváros vonzáskörzetéből érkező diákok hozzáállás a nagyvároshoz viszonyulásaik a helyhez és emberekhez, a közös feladatba, adott helyzetben, hogyan oldódnak? Mennyire lesznek motiváltak és kreatívak? Hogyan tudnak egymásra hatni?
Kontextusba kerül a folyamat során a szervezet csoportok, mint a diákotthonokból érkezett nebulók más diák csoportokkal, az utcai járókelő kapcsolatba kerül a közösség húzóerejével. A csoportokon belül a játék motivációs elemei a nonfiguratív formák, a gurák formáiban tett felfedezések egymás közt lezajló interakció, a rajzos folyamat motivációs elemei, nyomon követhető és a papírszalag berajzolt felületén és később is leképezhetők. Az emberek egymáshoz történő viszonyulások egy munkafolyamatban átlátható konklúziók és szocializáló hatásai egy rajzos tevékenységben erősen pozitív változásokat eredményez, rajz közben egyértelműen értelmezhető a rajzoló, az együtt rajzoló személy, személyek személyisége a feladatban történő aktív részvéte.
A megfigyelés, különböző vizuális ingerek érzékelése a közművelés része, a megfigyelésre ösztönzés kezdete a környezet és az ember, mind ez az emberek viszonyrendszere a világhoz. A hétköznapok viszonyulásai és tapasztalatai beépülnek életünkbe és rutinná válna. Azokat értelmezve, tudatosítjuk lezajló látottakat, megjegyzett részleteket, különböző rajzolatokban és formákban megjelenő vizuális tartalmakat, ezen keresztül történik az emberek érzékenyítése a környezetükre és egymásra. A látott világ, a benne észrevett jelek, jelrendszerek a hétköznapok mögöttes tartalmai. Ezek az ingerek, melyek leginkább elvezettnek egy mű legbelső, az egyén tudatos meglátásaink megfogalmazásaihoz.
A programok fő eleme, a Furagura, művészeti társasjáték papírtekercse, a felületén történő közös rajzolás során, rajztérré alakulnak át a helyszínek. A papír hosszúsága a programban partner adott város és vonzáskörzete Budapesttől kilométerben mért távolságának 10.000 része. ( pl. Budapest- Pécs 217km -21,7m papírszalagon/ csoportonként/ eseményenként) A papírszalag installálása a hely adottságaitól függően, kreatív lehetőségeivel élve, már önmagában egy látványos motiváló elem, helyzet közelivé tesz mindenkit és a papíron rajzoló közösségeknek folyamatba húzó ereje van. A „papírszalag” a projekt szimbóluma, mely közösségeket köt össze a vizuális kultúránkban és a mért távolság a megdolgozott út ebben.

A Vándorló Konyha hazai városok kisebb / rendhagyó terein, helyszínein (önszerveződő közösségi terek közelében nyilvános terek, találkozási pontok) eseményszerűen ­később akár időszakosan megvalósuló, könnyen összeállítható, látványon ­amolyan “pop­up” ­ főző és étkező helyszín, mely egy vacsora keretében­ a közös evés ősi élményén és erején keresztül ­hozza egymáshoz közelebb a távolabbi városok lakóit, közösségeit, annak szereplőit, városról­ városra vándorolva. E pályázat keretében öt várost látogatna meg a Vándorló Konyha. Pécsi indulás után Budapesten keresztül, Eger, Debrecen, majd végül Miskolc városát, annak befogadó helyszíneit.
A délutáni órákban megkezdődő főzés a “kőleves” logikáját követi, azaz a készülő étel (ételek) hozzávalóit a városlakók, az eseményre érkezők hozzák magukkal. A vándorló konyha viszont minden más, a főzéshez, sütéshez, az elkészült étel kulturált elfogyasztásához szükséges ­eszközt biztosít. Az elkészült étel utolsó adagja ­ természetesen szakszerűen tárolva és szállítva ­a következő állomás “kőlevesének” alapja, azaz amolyan “ezeréves” leves. (Szaknyelven: “mesterleves”, de az ezeréves leves is egy létező kínai hagyomány, mely szerint a családban elkészült levesből mindig hagynak annyit, amennyivel a következő leves “elindítható”, így vándorol a leves eszenciája, szelleme generációról ­generációra. A Szabadkikötőt alkotó formális, illetve informális baráti társaság ezt a “hagyományt” vette át nyári közös tábori főzésein egy amerikai vándor­szakácstól, Tim Nugent­Head­től, aki jelenleg Budapesten él és zenél).

A Teleport Galéria az idei Katalizátor díjra egy utazó vetítés sorozattal pályázik. Olyan vidéki, a szocializmus alatt épült mozikat választottunk helyszínül, amelyek mára gyakran a perifériára szorultak, kiestek a kulturális vérkeringésből vagy funkciójuk átalakult, kibővült a fennmaradás érdekében. A négy vidéki (Dunaújváros, Szombathely, Győr, Nyíregyháza) és egy budapesti helyszínre már meglévő munkákból álló tematikus videóblokkok vetítését tervezzük, amely válogatások reflektálnak az adott helyszínre, városra és tágabb értelemben napjaink Magyarországára egyaránt. Úgy gondoljuk, hogy a szakmán kívüli közegnek egy mozi nézőtere otthonosabb környezet lehet, mint egy kiállítótér, a művek újszerűsége azonban egy nem megszokott befogadói élményt tenne lehetővé.
Nemes Csaba egy új videómunka létrehozásával járulna hozzá a projekthez, mely alkotás minden helyszínen vetítésre kerülne. A videómunkák mellett minden helyszínen konkrét reflexiók születnek majd az adott környezetről és az általunk választott moziról, ezek elkészítésére Fátyol Violát, Horváth Csaba Árpádot, Gosztola Kittit, a Gruppo Tökmagot és Sugár Jánost kértük fel.
Annak érdekében, hogy a helyszíneken releváns projektet tudjunk megvalósítani, a szervezés kezdetekor felvesszük a kapcsolatot az adott város kulturális szakembereivel, illetve a városban található főiskola és egyetem hallgatóival és velük együttműködve csapatot alakítunk ki, akikkel végig közösen dolgozunk.

Társadalmi összefogás vizuális megerősítése a másképp képes emberek életminőségének javításáért

A Rehab Critical Mass eseményeinek szeretnénk vizuális környezetet biztosítani,tovább erősíteni ezzel a jelenlétet. Célunk, hogy egy fotósorozaton keresztül, közelebb hozzuk és megismertessük az emberekkel a fogyatékosságal élők életét, értékeit. Szándékunkban áll a paralimpikonok és hétköznapi emberek egyéni küzdelmeinek, eredményeinek, céljainak méltó és színvonalas művészi bemutatása egy portrésorozaton keresztül. Kiemelt célunk a fogyatékosságal élő emberek közösségeinek katalizálása, bátorítása, bevonása a közös gondolkodásba valamint társadalmi érzékenyítés, elfogadás és láthatóvá tétel.

Három etapból álló kiállításunkat Szilágyi Lenke fényképeiből szeretnénk összeállítani. Szilágyi Lenke ahogy megjelent a fotós szakma előtt, a `80-as évek elején, képei rögtön rendkívül komoly visszhangra, elismerésre találtak. Az értelmiségi szubkultúra atmoszférájáról számolt be. Lefényképezte a vetetlen ágyakat, kopott falakat, szórakozóhelyeket, lepusztult bérházakat, a gesztusokat, arcokat, a cigarettákat a szájsarokban. Felkészültsége és feladatai alapján professzionális fotóművész, mentalitása ugyanakkor megőrzött valamit a nézelődő ember ártatlanságából.

Az iskolai tananyag vizualizálása képregényes formában

A projekt célja, hogy a 12-16 éves korosztályt segítse a tanulásban azáltal, hogy képregényes formában közösen vizualizálják, kidekorálják az iskolai tananyagot. Egyben szeretnénk, hogy ez a korosztály érzékenyebbé váljon a kortárs képzőművészetre, jobban megértse az alkotóban és a befogadóban lezajló folyamatokat.
A gyakorlatot úgy képzeljük el, hogy a résztvevők együtt dolgoznak. Nem szeretnénk, ha hierarchiák, dominanciák alakulnának ki. A projekt egy képregényrajzoló workshop-ból és az azt követő kiállításból áll. A kiállítást a helyi kirakatokban szeretnénk berendezni az elkészült képregények felnagyított lapjaiból. Ehhez városi sétát és tárlatvezetést szándékozunk szervezni.
A helyszínek kiválasztása kapcsán fontos volt, hogy nemzetközi legyen a projekt, ezzel a térség regionális kulturális kapcsolatait szeretnénk erősíteni. Nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni a projekt kommunikációjára. Fontosnak tartjuk, hogy online és offline is közösség alakuljon ki. Trendivé szeretnénk tenni a szabad vizualitást, illetve a pedagógiai módszerünket.
A projekt kitalálói, résztvevői: Roskó Gábor, Tóth Valentina, Héjja János, Orosz Fanni

A tájidegen, művészeti szabadnapok, egy olyan 5 napos program, „félfesztivál” ahol a különböző művészeti tevékenységeket űzők együttes erejével egy új ideiglenes, egyszeri összművészeti eseményt alkotnak. A programokban részt vett képzőművészek, filmesek, zenészek, performerek, színészek, táncművészek egy olyan közös inspiratív munkában vesznek részt aminek végeredménye egy hely specifikus performatív esemény, happening, ideiglenes installáció.
A különleges helyszín megtalálása után, arra reflektálva, bevonva az ott élőket, közösen születik meg maga az esemény egésze. A random performatív megnyilvánulásoknak teret adva egy azon helyszínen egész nap feltűnhetnek akciók, publik art megnyilvánulások. A művészeti szabadnapok, a program és résztvevők szabad kísérletezését, hivatott játékos formában kiemelni az általános fesztivál program sajátosságaitól.
Az első ilyen kísérleti rendezvény sorozatot 2015 augusztusában Szentgotthárdon a SZEMLE egyesülettel közösen hoztuk létre. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjai, tanárai, a Képzőművészeti Egyetem diákjai és a Nyugat-magyarországi Egyetem diákjai részvételével, mint egy 5 napos táborként naponta változó helyszíneken mutatkoztunk meg.
Az idei évben a Hármas Határ (Ausztria, Szlovénia, Magyarország) területeire kiterjesztve kívánjuk megrendezni a programsorozatot.

A múzeum többnyire állandó gyűjteményt feltételez egy állandó helyen. A Köztes Terek Hordozható Múzeuma egy nem-konvencionális terekben bemutatható, nem-szokványos közönségnek szánt képzőművészeti gyűjtemény. Lényege a hordozhatóságában rejlik, mely elsősorban nem gyakorlati célt szolgál, hanem része egy szellemi-művészeti történésnek: az emberekhez közvetlenül eljuttatott képzőművészeti aktus lesz.

Célja a köztes terek gondolata köré csoportosított alkotások, az itt és ott, a központ és az attól félre eső részek között fogant gondolatok illusztrálása, nézőpontok közötti megfeleltetés. A KTHM egy olyan doboz-paraván, amely a műtárgyak biztonságos szállítására, megőrzésére és bemutatására szolgál. Mobilitásának köszönhetően bármilyen kiállításra alkalmas köz vagy magántérben eléri közönségét, többnyire azokon a helyszíneken, ahol egyáltalán nem, vagy kevésbé szokás művészetről, nem művészet-művészettel kapcsolatos kérdésekről beszélni.

A bemutatókat tárlatvezetések kísérik, amelyek során a gyűjtemény intendánsa és a múzeumpedagógus az alkotókkal előre egyeztetve ismerteti a műveket. A KTHM ereje és frissessége kettős természetéből ered: tér-tárlat kölcsönhatásában szövi egybe a rég megtörténtet a mindenkori jelennel.

Négy olyan nyugdíjas klubba utaztatunk el két képzőművészt prominens műveikkel, valamint egy moderátort, ahova kortárs képzőművészeti események ritkán, vagy soha nem jutnak el.  A találkozó minden helyszínen beszélgetéssel kezdődik, ahol a klubtagok a kortárs képzőművészettel kapcsolatos gondolataikról, előfeltevéseikről cserélnek véleményt, amelyre építve a beszélgetésvezető egy fogalomtisztázó, áttekintő párbeszédet indít el, nagy hangsúlyt fektetve a befogadhatóság, kódolhatóság kérdéskörére. Később a két meghívott művész mutatja be műveiket, reflektálva a már elhangzott kérdésekre. A négy találkozó után mindegyik nyugdíjas csoport elutazik a fővárosi Ludwig Múzeum egy kiállítására. Ezután a moderátor újabb foglalkozást tart a klubtagoknak, ahol azok élményeiket, tapasztalataikat osztják meg egymással a kiállításról és foglalkozásokról, hogy ezek hogyan árnyalták, esetleg változtatták meg, vagy adtak új perspektívát számukra a kortárs képzőművészetekről, illetve felmerülő igény esetén alkotói tevékenységet biztosítunk számukra, ahol kipróbálhatják a kollázs technikát.
Célunk az átjárás biztosítása a kortárs képzőművészetek befogadásához az idősebb generáció számára. További célunk a bemutatkozási lehetőség megteremtése fiatal művészek részére, akiknek a projekt arra is alkalmat ad, hogy a verbalizáció által elmélyítsék a kritikai gondolkodásukat az alkotásaikkal szemben, ezzel katalizálva későbbi munkásságukat.

A „Húsvét sziget” egy közterületre, természeti környezetbe elképzelt ballon objekt csoport. A koncepció szerint a Húsvét szigeti kőfejekből nyolc-tíz fej másolata kerülne elkészítésre piros színű ballonból, az eredetivel megegyező méretben. A fejek különböző, praktikusan megfelelő helyeken, egy sorban, vagy elszórva kerülhetnek felállításra. Megfelelő hely lehet bármely olyan szabadtéri természeti környezet, ahol a ballonok jól illeszkedhetnek a látképbe. Az ideális helyszín enyhén dombos, nyitott, tágas, kellően nagy felületen gyepes, vagy csak alacsony növényzettel borított. A fejek egymást követő néhány hetes időszakokban több helyszínen kerülnének felállításra (Pl. Zemplén, Őrség, Pilis, Balaton felvidék). A ballon fejek nem szárazföldi helyszínen is elhelyezésre kerülhetnek. Egy ilyen helyszín lehet a Duna budapesti, Batthyány téri szakaszának víz felszíne, ahol a folyó fenekére drótkötelekkel rögzített piros ballon fejek egy sorban, a Parlament épületére nézve lebegnének. A pályázat keretében a koncepció csak szemléltető jelleggel kerülne megvalósításra. Egyrészt egy „valósághű” fotósorozat készülne digitális grafikai eszközökkel, és egy darab piros ballonszobor pedig ténylegesen megvalósításra kerülne, az eredetivel megegyező, 6-8 m magas méretben.

Szépítkező tükör utazó projektünk egy összművészeti élményzuhatag, mely a szépség és a testkép relativitása körül pörgeti meg a nézőt. Egyik bástyája egy kisbusz hátuljába épített videoinstalláció, mely egy körbefüggönyözött intim térben, három monitoron, interaktív módon közvetít képeket (a vetítés tempója, a monitorok sorrendjét a néző tekintete határozza meg), amiket töménységük és tempójuk miatt a nézőnek nincs ideje értelmezni, így ösztönösebb szinten fogadja be a közvetített élményt. A képanyag tulajdonképp egy enyhe sokkterápia a szépségről való gondolkodás mentén, a Vénusz szobortól a bulémiáig.

A kisbuszból kilépve fiatal művészek kiállítását nézheti meg a résztvevő, (a képeket az installáció élménye inspirálta), miközben egy múzeumpedagógus kíséri végig a kiállításon, segítve az intenzív élményanyag levezetését, a képekben való kapcsolatának megtalálását. Így a néző a művészet gyógyító erejét, az élmények feldolgozásának egy módját is megtapasztalja, ami a későbbi műélvezői attitűdjében is segítséget nyújthat.

Mindez az élményanyag egy olyan kompakt,  vásári mutatványosnak tűnő kisbuszban utaztatható, és percek alatt felállítható, mini-cirkuszi formában valósul meg, ami szinte bármikor bárhova utaztathatóvá teszi, mégis leginkább zenei fesztiválokra, és középiskolai rendezvényekre szeretnénk eljuttatni, hiszen ezen helyeken fordul meg a célcsoport jelentős része.

Papp Réka Kinga megvizsgálja, milyen mellékhatásai vannak a hírnévnek abban a minősített esetben, amikor nem párosul mesés gazdagsággal. Ugyanaz az ember, aki a tévéstúdióban éles nyelvű, ropogósra vasalt látványosságként parádézik, politikai szóviccekkel adja el a szolidaritás és a társadalmi kritika nagy fenntartási igényű gondolatát, a stúdióvilágításból kikerülve fáradt, esendő, háztartást visz, gyereket nevel a saját gráciája árnyékában, világuralomra tör egy házmesterlakásból.
Az utazóelőadás számba veszi mindazokat a nehézségeket, amelyekkel szembe kell néznie egy jövőbeli néptribunnak., és olyan helyekre látogat, ahol már megmutatkozott az autonóm politikai akarat, csak eddig a hatalom még nem vette komolyan.
A nézőktől azt kéri, hozzák magukkal politikai szerepvállalásuk egy-egy zálogát, amelyből közös alkotásokat hoznak létre. A projekt saját blogján lehet nyomon követni az előadások alakulását, és az évad végére film is készül belőle.


                                            (kép forrása: www.musicamoviles.com)